A kijózanodás kora

2012. február 2. 15:00

Szellemi köd ereszkedett az országra. A kisstílű politikai pókerjátszmák közepette felsejlő jövő egyre sötétebb képet mutat. Miközben a rendszer összeomlását felvázoló forgatókönyvek beteljesülni látszanak, a gyorsuló ütemben az élet minden területére kiterjedő válság valódi okainak felismerése egyre csak várat magára. Pedig létezik egy békésebb szcenárió is.

Amióta a mindenható evolúció kifürkészhetetlen akaratából megszületett ember a természeti törvények korlátait lerázta, saját, öntörvényű útját járja. Hosszú, tévutakkal teletűzdelt úton érkeztünk el a XXI. század hajnalára, egy meghasonlott civilizáció kételyekkel teli korszakába. Közgazdászok, ökológusok, más gondolkodók már évtizedek óta egyre kétségbeesettebb vészjelzéseket küldenek a saját természetátalakító tevékenységébe beleszerelmesedett emberiségnek, hogy a „modernizálódó” nyugati civilizációk sikeresnek hitt fejlődési modellje fenntarthatatlan. Már az 1972-ben napvilágot látott Növekedés határai című könyv (Donella és Dennis Meadows, Jorgen Randers) a rendszerelmélet alapján készült modellek alapján határozottan leszögezte, az állandóan növekvő fogyasztásra és a népességnövekedésre, a fogyatkozó természeti erőforrásokkal való rablógazdálkodásra épülő kultúránk összeomlása elkerülhetetlen. Az azóta eltelt évtizedekben számtalan figyelmeztetésnek szánt tanulmány, elemzés jelent meg e témában, látványos változást mégsem tudtak elindítani. Nem rugaszkodunk el túlságosan a valóságtól, ha azt állítjuk, hogy az emberiség történetének legdrámaibb korszakához érkeztünk. Ebben a korszakban az emberi civilizáció fennmaradásához a sokat hangoztatott „szerkezeti reformok” már aligha lesznek elegendőek.

A minden kétséget kizáróan súlyos beteg technikai- gazdasági-pénzügyi rendszeren egyre kórosabb tünetek jelentkeznek. A betegágy körül sürgölődők gondterhelt, tanácstalan arcát látva minden okunk megvan arra, hogy a kezelőorvosok szakértelmében megrendüljön a bizalmunk. Az alkalmazott tüneti kezelésekről egyre-másra bizonyosodik be, hogy csupán a gyógyulás elodázására alkalmasak. A különböző közgazdasági, pénzügyi iskolák módszerei sorra csődöt mondanak. Olyan mágikus varázsigék, mint a gazdasági növekedés, versenyképesség, munkahelyteremtés mára kiüresedett szólamokká váltak. Nem csoda, hiszen a baj sokkal mélyebben gyökerezik: a földi létünket alapvetően befolyásoló természeti környezet, mondhatni a Föld immunrendszere a beteg. Az élet legfőbb mozgatórugóit jelentő ökológiai rendszerek, az ivóvíz, a levegő, a talaj pusztulása mára már világszerte olyan méreteket öltött, hogy az már a jövőnket fenyegeti. Ráadásul a technikai civilizáció olyan alapvető erőforrásai, mint a kőolaj és a földgáz is egyre fogyatkoznak. Az emelkedő árak a rövidtávú pénzügyi folyamatokon túl éppen az egyre extrémebb kitermelési módok költségeit tükrözik. Mintha manapság a klímaprobléma is méltatlanul háttérbe szorult volna. Pedig e jelenség mögött is a globális természeti környezet jelentős károsodása rejlik. Szakértők világszerte szinte már biztosra veszik a kritikus 2 Celsius fokos felmelegedési szint túllépését, mely az időjárási folyamatok katasztrofális elszabadulásához vezethet.

Az elmondottak sajátos fénytörésben mutatják a jelent és a közelmúltat. Ha jól végiggondoljuk, az elmúlt években az országra zúdult uniós ezermilliárdok javarészt egy fenntarthatatlan rendszer életben tartását szolgálták. Sokak számára ez csak az elkövetkező években válik majd világossá. Például a fővárosban zajló metróépítés során a föld alá pumpált százmilliárdok hiábavalóságára, ha előbb nem is, legkésőbb az átadás után fog fény derülni. Ha arra gondolunk, hogy Budapest tömegközlekedése már ma is a csőd szélén egyensúlyoz, az új metró működtetésére aligha lesz elegendő forrás.

A helyzet megértése érdekében emeljünk ki egy méltatlanul kevés figyelmet kapott területet! Legalapvetőbb megújuló erőforrásunk a talaj. Mint minden élő rendszer a termőföld is jól jelzi a vele kapcsolatos bánásmódot. A hazánkban főleg a II. világháború után lezajlott folyamatokhoz hasonlóak történtek szinte az egész Földön. „Hála” az egyre hatékonyabb módszerekkel kitermelhető, ezáltal növekvő mértékben rendelkezésre álló kőolaj- és földgázalapú energiaforrásoknak, az iparosítási láz a mezőgazdaságot sem hagyta érintetlenül. A modern mezőgazdálkodás a természeti folyamatokat sutba dobva különböző technológiákban vélte a „szép, új világot” megvalósulni. A folyamat során a szerves tápanyagok fokozatosan háttérbe szorultak. Helyükön a vegyipar boszorkánykonyhájában előállított kemikáliák (műtrágyák, növényvédő- és gyomirtószerek) vették át a főszerepet. Mivel az új technológiai módszerek, a gépesítés miatt az emberi munkára egyre kevesebb szükség volt, megindult a vidéki lakosság városokba, ipari központokba való áramlása. Először a lakó és munkahely közötti ingázás vált tömegessé, majd az új generációk radikálisan szakítva a vidéki életformával a városokba költöztek. A növekvő létszámú városi lakosság élelmiszerrel való ellátására azután egyre intenzívebb módszerek bevetésére volt szükség. Nem csoda tehát, hogy ennek a folyamatnak a következtében a termőtalaj az ökológiai rendszereket folyamatosan károsító ipari mezőgazdálkodás áldozatává vált. A számok beszédesek. A statisztikai adatok szerint Magyarországon a mező- és erdőgazdálkodásból élő lakosság aránya 100 év alatt a tizedére csökkent (1900-ban: 61,1%; 2001-ben: 5,5%). Mára gyakorlatilag a háború előttinél is aránytalanabb nagybirtokrendszer alakult ki, annak minden környezeti és szociális következményével.

A folyamat más negatív következményei is sorra jelentkeztek. A műtrágyahasználat, a vidék városiasodása következtében növekvő kommunális hulladék és szennyvíz is megtette a magáét. Az elszennyeződött talaj- és rétegvizek, felszíni vizek jól jelzik a természeti rendszerek károsodását. Ezután a környezetvédelem jelszavával fűszerezett tüneti kezelés jegyében megépültek a víz- és csatornahálózatok, valamint a hozzátartozó víztisztítórendszerek. Ezek üzemeltetése a növekvő energiaköltségek, a várható energiaínség következtében hamarosan megoldhatatlan gondot fog jelenteni. Az intenzíven művelt talajok szervesanyaghiánya következtében az élelmiszerekben kialakuló tápanyaghiány döntő szerepet játszik a lakosság romló egészségi állapotában. Számtalan civilizációs betegség mögött is a rosszminőségű élelmiszereket gyaníthatjuk. Az élelmiszer-vegyipar „áldásos” tevékenysége jóvoltából az emberi szervezetbe „határérték” alatt és felett bekerülő vegyianyagok is jelentős mértékben károsítják az immunrendszert. Mindennek a következménye a hatalmas erőforrásokat lekötő egészségügy közelgő működésképtelensége lesz.

Bár sok lehetőség nincsen, a folyamat megállítása talán mégsem lehetetlen. A gyógyulási folyamat a tetszhalott vidék életre keltésével indulhat meg, mottója: vissza a földhöz! A módszer a helyi, ökológiai, mesterséges anyagoktól mentes, valóban megújuló természeti erőforrásokra épülő, ténylegesen fenntartható módon, elsősorban családi gazdaságokban zajló élelmiszertermelés, mely főleg az ott élők számára teremthet majd munkalehetőséget. A kialakuló helyi közösségekben újra feléledhetnek olyan eltűnni látszó értékek, mint az együttműködés, a szolidaritás, a természetnek, a kétkezi munkának, a kulturális hagyományoknak a tisztelete. Eltűnni látszó szakmák is feléledhetnek, melyek egy takarékosabb, hulladékmentes életformának lehetnek nélkülözhetetlen elemei (lásd: Nemzeti Vidékstratégia 2020).

Persze vannak magabiztosnak látszó hangok, melyek szerint visszafelé nem vezet út. Ezek szerint irány előre, ha az a szakadékba is visz! Hogy a terápia nem lesz gáncsoskodásoktól mentes diadalmenet, arra egy napokban történt szomorú esemény is utal: lemondott a vidékstratégiát kidolgozó, az agrár-környezetvédelmet korábban a Szent István Egyetemen is oktató Ángyán József, a Vidékfejlesztési Minisztérium államtitkára. Pedig ha valamikor, most bizonyosan igaz: a huszonnegyedik órában vagyunk!

Gellért Miklós
házi komposztálási szakértő
a SZIKE Környezet- és Egészségvédelmi Egyesület elnöke